Felhívott a nagynéném, akit mindig is imádtam, s azóta is jócskán könnyezem. Írhatnám azt is, bőgök, mint a záporeső. Elmúlt 70 éves, régóta beteg. Meg is ijedtem, amikor láttam a mobilon a nevét, hogy ő keres. Csak azért hívott, hogy elmondja, meleg szeretettel ölel a szívére. Arra a beteg szívére. Kettőnk kapcsolata mindig is spirituális jellegű volt. Nagyon kötődtem és kötődött hozzám, olyan anya-lánya kötődés. Hogy miért? Ime a történet.
Az ő kislánya, Judit, december 6-án született, én december 9-én. Az ő picikéje sérülten született, s pár napra meghalt. Lefizetett egy taxist, hogy a halott babát haza tudja vinni a szülőfalunkba és eltemethesse. Ez nem volt könnyű, 1953-at írtunk. Pici gyerekkoromból emlékszem - három éves koromig visszamenőleg minden emlékképem tiszta-milyen szeretettel néztek rám a férjével. Mindig hihetetlenül jók voltak hozzám, valóban lányukként bántak velem. Soha az anyám nem ölelt át úgy és nem vígasztalt, mint Emike néném. Alacsony, picike, könnyű teremtés. Mint a nyagymamám volt. Mióta mama elment, ő volt az, aki védett a családommal szemben ott és úgy, ahogyan tudott.
Mikor pánikbeteg lettem-aminek már vége hála Istennek- anyám közölte velem, hogy nem vagyok közéjük való, mert az ő családjukban ilyen sosem fordult elő. Ők erősek, mint a vas, az én túlérzékenységem számukra teljesen idegen. Biztos elcseréltek a kórházban. Az nem lehet, hogy az ő gyereke vagyok. Na, azt az érzést hagy ne részletezzem, amit ez a mondata kiváltott belőlem.
"Eléggé" padlón voltam, s azt mondtam, hogy most utána járok a dolgoknak. Miben reménykedtem a szívem mélyén? Hogy Emike néném az anyukám. S tényleg elcseréltek. Mert 17 éves, örökbe fogadott ukrajnai magyar lány volt, a nagybátyámmal együtt hihetetlen szegénységben éltek. Talán én haltam meg és nem a Judit lányuk, s mivel anyámék jómódban éltek, talán úgy döntöttek, elcserélnek. Teljesen belelkesedtem. Felhívtam a kórházat ahol születtem, valamint az anyakönyvi hivatalt. Becsületükre legyen mondva, nem tartottak őrültnek, amikor előadtam a problémámat: ki az én anyám? S elcseréltek-e a kórházban? Ki született akkortájt? Odáig eljutottunk, hogy aznap, amikor én születtem, rajtam kívül két fiú született. Nem baj, gondoltam, akkor járjunk utána, ki halt meg? Judit vagy én? A kórház hihetetlenül rendes volt. Azt mondták: Judit. Egy pillanat alatt elutasíthatták volna a kérésemet. Nem tették.
Még mindig nem nyugodtam, s tudtam, hogy eltemetett érzéseket fogok felkavarni, de pár évvel ezelőtt leültem a nagynénémmel szemben, s feltettem a kérdést: mondd, Te vagy az édesanyám? Csak azért lett ez a csere, hogy jobb életem legyen? Mert hát nem volt jó sosem!
Csak nézett rám, sokáig hallgatott, majd csendesen válszolt: nem, nem volt csere. De lányomként szeretlek.
Az igazságot ma sem tudom. Talán sohasem fogom megtudni. A lényeg szerintem az, amit belül érzek: valami történt, ami engem igazol, s amit sosem fog kimondani senki.
Döbbenetesen tud műküdni a tudatalatti. Miközben ezeket a sorokat írtam, rájöttem, hogy a teljes pánikproblémát az anyám és az exférjem okozta a hidegségével, merevségével, szeretet nélküliségével. Abban a pillanatban, ahogyan elköltözetem jó messzire, amikor már nem voltam nap mint nap elérhető, kezdtem helyre jönni, kezdtem önmagamra találni.
Jó volt ez a telefonhívás. Ez a láthatatlan, de mégis érezhető ölelés.
Szeretettel várlak a honlapomon:
weboldalon!
