Találtam Nektek egy csodálatos idézetet a félelemről. Sokat gondolkodtam rajta, s az üzenet gyönyörű! Felvetődött bennem a kérdés: nem lehetséges, hogy aki pánikbetegséggel, depresszióval kínlódik az az élettől fél? A változásoktól, a kihívásoktól, emberektől, helyzetektől?
Nem lehetséges, hogy nem hisz önmaga erejében, tehetségében, s ezért elzárja magától a világot? Persze, ezek csak az én gondolataim. Azt hiszem, jó magam az élettől féltem. S abban a pillanatban, amikor más szemmel láttam, s kezdtem örülni a létezésnek-elmúlt minden lelki és fizikai rosszullét.
"Elfojtani valamit bűn: megbénítja a lelket. Több figyelmet biztosít a félelemnek, mint a szeretetnek, és pontosan ez a bűn.
Több figyelmet fordítani a félelemre: bűn; több figyelmet fordítani a szeretetre: erény. És sose feledj több figyelmet fordítani a szeretetre, mert a szereteten keresztül juthatsz fel az élet legmagasabb csúcsaira, egészen Istenhez. A félelem révén nem lehet fejlődni. A félelem nyomorékká tesz, megbénít: poklot teremt.
Minden megbénult ember - pszichológiailag, spirituálisan megbénult ember - a pokolban éli az életét. És azt hogyan teremti meg? A titok abban rejlik, hogy félelemben él; csak akkor tesz meg bizonyos dolgokat, ha nem jár félelemmel, viszont így nem sok minden marad, amit érdemes megtenni. Minden, amit érdemes megtenni, félelmekkel van körülvéve. Ha szerelmes leszel, ott a félelem, mert megeshet, hogy visszautasítanak. A félelem azt mondja: "Ne ess szerelembe, akkor senki sem fog visszautasítani." Ez igaz - ha nem esel szerelembe, soha, senki nem fog visszautasítani -, de akkor egy szeretettelen létezésben lesz részed, ami sokkal rosszabb, mint a visszautasítás. És ha valaki visszautasít, akkor majd elfogad valaki más. Azok, akik a félelmek szerint élnek, a legtöbb gondot arra fordítják, hogy ne kövessenek el hibákat. Nem is követnek el hibákat, de mást sem tesznek; üres az életük. Nem adnak hozzá semmit a létezéshez. Jönnek, léteznek - vagy inkább vegetálnak -, azután meghalnak" (OSHO)
