A szeretetből van a legnagyobb hiány. A legnagyobb éltető energiánkból van a hiány. S minden bajunk ebből fakad. Félelmeink, betegségeink, magányosságunk. S mindenki valami külső csodára vár. „Majd ha szeret a másik, én is szeretem! Majd, ha ilyen-olyan lesz, akkor majd szeretem!” Ezeknek a gondolatoknak semmi köze a szeretethez. A szeretet kezdete és vége: örülök neki és elfogadom őt olyannak amilyen, tisztelem a létezését, s tudom, ő is olykor szenved, olykor boldog, egyszer fenn vagyunk, egyszer lenn, de itt vagyunk.
Megfigyelted már? A halála után mindenkit szeretnek. Akkor hirtelen nagyon jóvá, pótolhatatlanná alakul. Szavakban. Belül nem változik semmi, ugyanúgy elmegyünk az itt élők mellett, mint eddig mentünk.
Nem járok temetőbe, s gyertyát is akkor gyújtok, ha belső késztetést érzek. Mert mindazokat, akik eltávoztak ma is a szívemben hordozom.
